Figyelmeztetés! Egy-egy ponton elég részletes, tehát, ha nincs gyomrod hozzá, akkor ez nem neked való olvasmány!
Amikor eljön az idő...legalábbis azt hiszed...
Ez már az!!! Elkezdődött.
24 óra vajúdás után becsípődött a jobb lábam egészen hajlatból. Fáj, csak vonszolom magam után és ülve, fekve nem tudom mozdítani, csak a kezemmel pakolom, mintha nem is az enyém lenne. Azt mondják, hogy beilleszkedett a baba feje a szülőcsatornába és nyom egy ideget.... Akkor ez most jó! Örülünk neki, végre haladunk.
Még 20 óra eltelik... nagyon elfáradtam.
Reggel felmentünk a szülőszobára, de csak azért hogy szem előtt legyek... de minek is.
Ha kiakartam menni pisilni, szólni kellett - mert ugye nem flangálunk a folyosón - de kinek is? Mert hogy senki a környéken, de hogy szóljak, ha nem jön erre senki és nem mehetek ki?
Hideg van... fázom, de nagyon!!!
Kiborultam. Ez olyan mint a börtön. Vissza akarok menni az osztályra, ott bebújok a kis vackomba!!!
Persze nem engednek.
Hívnak egy dokit. Megvizsgál. Vérzek. Ez már tágulási vérzés - mondja.
A többiek mosolyogva néznek rám. Már vissza akart menni az osztályra - mondják a dokinak.
Hívják az orvosomat - mondja az ügyeletes. Végre valami történik. Ez megnyugtat.
48 óra telt el, de végre elkezdődik. :-) Örülök. :-)
Jön a dokim.
Két ujjnyira nyitva van, lehet szólni Apának, hogy jöjjön - mosolygott és burkot repesztett. Mostantól nem lehet felkelni.
Ekkor dél volt.
Apa teljes lázban megérkezett... és vártunk .... meg vártunk .... meg vártunk.
Én óránként- két óránként megkérdeztem, hogy mennyi van még hátra és érkezett a válasz, hogy 2 óra - 2 óra - 2 óra.
Aztán elkezdett remegni a lábam a fáradtságtól, így szőlőcukrot szopogattam.
Este 9 körül megkérdeztem, hogy "Miért megy ez ilyen lassan?"
Teljesen kimerültem.
Konzultáció az ügyeletes orvossal, újabb vizsgálat. A saját dokim császárt javasolt (joggal!!! - de ez egy másik történet), az ügyeletes szerint viszont meg lesz ez simán is.
Rendben - mondtam - csak történjen már valami.( Furcsa érzés volt, kicsit mintha lelkiismeret-furdalásom támadt volna a császár miatt, főleg, ha már ennyit szenvedtünk, akkor szülessen meg ez a baba természetes módon. Magam sem értem, de így volt.)
Nem tágultam ki teljesen, maradt egy kis perem, de végre SZÜLÜNK! Hangzott el a várva várt mondat.
Így végül két orvossal, egy szülésznővel és egy apával szültem... és nem akárhogy, mert itt a dokim is kőkeményen dolgozott, fizikai munkát végzett, mert én ugyan minden erőmet beleadtam, egy nyikk nem hagyta el a számat, de sajna már az én erőm kevésnek bizonyult, így a dokimnak kellett beleadni apait-anyait.
Szóval 1,5 órányi kemény munka után este 10 óra 20 perckor
megszületett a mi kicsi lányunk.
Olyan volt amilyennek lennie kell! Apró, törékeny, hófehér és eszméletlenül maszatos!
Furcsa módon nem sírt ... panaszkodott.
S valljuk meg őszintén egy újszülöttről sok minden az ember eszébe jut, de a szépség nem, de ott, akkor Ő gyönyörű volt. Azt hiszem ezt csak akkor érti meg az ember, amikor a saját gyermekét először a karjába foghatja.
Annyi erőm sem maradt, hogy felüljek. Az osztályra is vittek, szó szerint az ágyamba is és a lelkemre kötötték, hogy fel ne merjek kelni, még ülni sem. Higgyem el, hogy nem fog menni! Hívjam a nővérkét bármit akarok is.
... de ezt majd az idő megoldja.
Ott feküdtem az osztályon kimerülve majd' 60 órányi megpróbáltatás után... és nem maradt más csak a BOLDOGSÁG!!!
Öt órát töltött a kicsi lány az inkubátorban, mert hát ő is elfáradt. Majd ismét találkozhattunk... és sokszor azon kaptam magam, hogy csak némán nézünk egymás szemébe ... egészen mélyen, mintha egymás lelkébe látnánk ... és tényleg.
Eltelt 3 év és a szülés fáradtságát és fájdalmát nem tudom felidézni, de a pillanat, ahogy elvesztünk egymás tekintetében megmaradt, azt hiszem örökké velem marad!
3 év telt el és ahogy írom ezeket a sorokat potyognak a könnyeim... Nincs ennél nagyon csoda és nagyobb BOLDOGSÁG!
Köszönöm, hogy vagy nekem, drága kicsi lány!!!
